Második hét.

Az első héten minden nap írtam. Puszi a buksimra, de sajna ez a hét egy picit sűrűbb és fárasztóbb vol, így úgy gondoltam, hogy akkor a végén dobok egy összefoglalót. Már ha érdekel valakit.

A szerencsém a rovattal az, hogy mindenki barátságos, és senki nem néz le, mert gyakornok vagyok, és ugyanúgy adnak munkát, szinte nem is gondolva arra, hogy elronthatok valamit. Ez amúgy nagyon hasznos, hiszen ekkora nyomás mellett vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól lehet csak dolgozni.

Az első jó dolog az volt ebben az 5 napban, amikor egy viszonylag eseménymentes nap közepén az egyik szerkesztő megkért, hogy nézzek körül, milyen témát tudnék feldobni. Találtam egy kis aranyos, igazából semmitmondó, hely kitöltő anyagot. De bekerült az újságba. Mindezt a negyedik napomon. Nagyon büszke voltam magamra, és senki nem szúrt le... vagy legalábbis nekem nem mondták. Le is szúrhattak volna igazából, mert most tényleg minden kritikát szívesen fogadok, de nem történt így. Hurrá.

A következő egy kisebb feladat volt, ám, de újdonság. Kérdezősködni, embereket megszólítani. Itt tényleg csak csendes megfigyelőként voltam jelen, de elsőnek tökéletes volt, majd ilyenből jött még egy. Ebben több szerepet kaptam. Iskolába mentünk, és tudtam, hogy a gyerekek kikérdezése az én feladatom lesz. Leültem, a kicsik körbeültek, és tolták nekem a rizsát. Nem kellett kérdezni, max egy kicsit rávezetni őket, hogy ne térjenek el a témától. Cserfesek, szerepelni akarnak, nagyon örültek. A cikk alján itt már ott volt a nevem, amire szintén nagyon büszke voltam, hiába csak a gyerekek megkérdezése, majd a sok katyvasz értelmes mondatokba öntése volt a feladatom.

Szintén egy uncsi nap volt, amikor a szerkesztő odajött hozzám, hogy akkor az utazási rovatba írjak valamit. Megadta a témát, én pedig elkezdtem írni. Megmondom őszintén fogalmam sem volt, mit csinálhatok rosszul, ha ez ennyire egyszerűnek tűnik. Minden nagyképűség nélkül állítom, hogy megijedtem, milyen könnyen ugrik be az egyik mondat a másik után. Persze miután leadtam, ilyen-olyan dolgokon változtattak, de csak kisebb törlések és hozzátoldások. Az írás szintén csak az én érdemem volt. 

A fentebb említett szerkesztő, aki mellesleg az egyetlen és biztos támpontom a szerkesztőségben, mindenben próbál biztatni és támogatni, és sokat jelent nekem, hogy gyakornokként nem vesz mindent evidensnek tőlem, nem haragszik ha kérdezek (vagy jól titkolja) és mégis megbíz munkával, és nem is sokat javít rajta. Nagy kincs!

Volt ám egy komolyabb munka is. Szóval ő, a szerkesztő, biztatgatott, hogy találjak ki a reggeli témafeldobáshoz én is valamit. Sokat gondolkodtam és lehet, hogy ez volt a baj. Az orrom előtt volt egy téma, ami a közösségi hálót egy nap alatt teljesen bejárta. Gondoltam, -és mint utólag kiderült, jól gondoltam, hogy ha ebben a világban úgy sincsenek annyira otthon, hát akkor innen szemezgetek. A témámat elfogadták, és bekerült a lapba. Természetesen nem egyedül dolgoztam rajta, a guta is megütött volna, de kaptam segítséget magam mellé, és a nevem egy újabb cikk alá kerülhetett. Ami, még egyszer, csodálatos érzés. 

A legnehezebb dolgom a héten viszont ma volt. A III.Budavári Sörfeszten voltam kint, egyedül,egy fotóssal. Nem készültem kérdésekkel, valahogy, őszintén, át sem gondoltam a dolgokat. De nem ám azért, mert "hű de nagyképű vagyok"... hanem , mert hiányzik a rutin. Szokták mondani, hogy akinek nincs esze, legyen notesze. Miután mindent megcsináltunk, amit kellett, megírtam ott, és telefonon diktáltam be a cikket. Ebben a pillanatban is görcsben van a gyomrom emiatt. Félek, hiszen a saját szememmel sem láttam, amit alkottam. Remélhetem csak, hogy nem okoztam csalódást, és minden rendben lesz.

Szóval a tanulság, ami a szerkesztőm is mondott nekem a héten, hogy ahhoz, hogy előreléphessen, fejlődhessen az ember fia-lánya, olyan dolgokat kell megtenni, ami nehezünkre esik, talán kínos, és úgy érezzük, nem fog menni. Eddig szerencsém volt, és remélem a gyakorlat végéig ez nem lesz másképp. 

Ennyi idő után is csak úgy súgva merem megjegyezni, hogy lehet, szívesen dolgoznék ebben a szakmában. Annak ellenére, hogy sokan mondják, gondoljam át jól. Úgy érzem most már ideje valamit letenni az asztalra. Ha nem is készen, de legalább vázlatszerűen.

A péntekek

Baromira sajnálom, de a péntekek kiesnek, ugyanis más meló is van. Amelyik fizet... Így fel kellett áldoznom egy napot a szakmai gyakorlatból, hogy hétvégén dolgozhassak. Így a péntekek kiesnek, csak szóltam :)

Második nap - Sajtótájékoztató

Ismét a tegnapi időpontban keltem, ami mint kiderült, óriási hiba volt, ugyanis ma normál lapzárta volt, ami annyit jelent, hogy 9-re kell menni. Persze én bent voltam 8-ra, és egy órán keresztül újságokat olvasgattam. Hm. Mindegy, kb. ugyanolyan fáradt lettem volna, ha egy órával később is kelek.
Megtörtént a szokásos reggeli értekezlet, majd kiderült, hogy ma egy sajtótájékoztató van napirenden, amire elkisértem a csajszit, ezzel is tanultam, meg persze kicsit megismertem a leányzót is.
A sajtótájékoztatót Kollár Lajos tartotta, de erről tök mindegy, nem írok semmit, az egész sajtó ettől zeng. Az összes internetes oldal és holnap a napilapok is.
Kicsit vegyes érzelmekkel indultam neki, de kellemesen csalódtam, ha lehet ilyet mondani egy ilyen megrázó élmény után, ugyanis Erőss Zsolt édesanyja az összeomlás szélén volt. Nem jegyzeteltem, úgy gondoltam a fejemben tudom tartani az információkat, aztán picit lestem a gyorsan megjelent cikkekből az internetről.

Miután visszaértünk a szerkesztőségbe azt a feladatot kaptam, hogy én is dolgozzam fel az eseményeket, hogy megnézhessen, hogy s mint megy ez nekem. Ott voltam életem első olyan feladatával, ami azért nehezebb volt, mint 5 kis hírt összedobni, úgy, hogy a felelős szerkesztő nézi majd át, és mond véleményt.

Megírtam, úgy ahogy nagyjából gondoltam, ugyanis a rutin dolgok, hogy mit is kell ebből pontosan kiemelni, még nem mennek, így nem voltam kétségbeesve, hogy esetleg nem sikerül, hiszen ahhoz nagyon csodaembernek kell lenni, hogy elsőre sikerüljön tökéletesre. A szerkesztő átnézte, megdicsérte a fogalmazást, a nyelvtant, helyesírást majd persze elég sok mindent kijavított, de teljesen tanító jelleggel, abszolút nem éreztem rajta semmiféle fellengzőséget, vagy megalázási kényszert. És nem is vettem annak! Elküldött, hogy a megbeszéltek alapján írjam újra, amivel úgy negyed óra alatt végeztem is. Újra átnézte, és annyira büszke voltam magamra, amikor pár szóismétlés és szinonima keresésén kívül nem kötött bele semmibe, és azt mondta, ez olyan anyag, amit már simán lehetne a szerkesztőnek küldeni. A rosszakaróim persze rátapintottak a legnagyobb baromságra. Ahogyan ezt büszkén meséltem rákérdeztek, hogy frfi vagy nő a szerkesztő. Mikor mondtam, hogy férfi, akkor helyeslően bólogattak és szinte a saját vállukat ütögették, hogy ők gondolták, hogy ez van a háttérben. Ekkora baromságot régen hallottam. Egy sikeres embernek, akinek sok beosztottja van, hatalmas szava és hatalma, úgy, hogy én gyakornok vagyok.. szerintem egy percig se gondolkodott volna azon, hogy lefikázza az írásomat, ha az tényleg rossz. Büszke vagyok és kész!

Első "munka"napom.

Miután háromnegyed 7-kor nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, némi izgalommal telítettem indultam neki az első hivatalos gyakornoki munkanapomnak. Persze a villamos dugig volt, és rajta párás forróság, a levegő kint pedig a késő őszi időjárással vetekedett. Bár úgy voltam vele, hogy semmi nem veheti el a kedvemet, mert majd én szépen beleadok apait-anyait és megszeretnek és pont.
Aha...
Megérkeztem, persze kicsit hamarabb. Még mindig annak a híve vagyok, hogy elszívok plusz egy cigit egy presszó kávé mellett a maradék időben, minthogy az első, vagy bármelyik napomon elkéssek. Hát leültem bent, még volt 10 percem. Nézelődtem jobbra balra, mikor egy ismerős hang megszólított : "Nem jössz fel?" - a felelős szerkesztő volt az. Remek. Dehogyisnem, már rohanok is. A portán átvettük az aznapi újság adagot, majd leültetett a rovatvezetőm székbe, hogy olvasgassak. Hát azt tettem. Megnéztem a mai lapot, bár a gyomrom annyira össze volt szorulva, hogy nem is igazán érdekelt belőle semmi. De a látszat megvolt. Ééén olvastam. Hosszas tenyérizzadás és jobbra-balra pillantgatás után megérkezett a rovatvezető. Vajon melyik főnök szereti, ha a székébe ülnek? Persze, hogy senki, de mentségemre legyen, engem oda ültettek. Amúgy szerintem nem nagyon zavarta. Felálltam, majd udvariasan kérdeztem, hová is üljek. Rámutatott egy székre, és ennyi. Átültem oda.
Reggel egy értekezlettel nyitnak, amelyen megbeszélik, hogy ki, milyen témát dolgoz ki a nap folyamán. Mindenki felveti az ötleteit, majd a rovatvezetők kiválasztják, hogy mi, hova kerüljön. Ezután mindenki megy a saját dolgára. Persze ekkor mögéjük álltam és kíváncsian figyeltem minden lépést, a cuccaimat pedig azon a széken hagytam, amire másodszorra küldtek. Persze oda is jött valaki, megfogta a cuccomat, majd arrébb tette. Kínos volt, hülyén éreztem magam, de nincs mit tenni. Egyik szerkesztőségben sem tartanak fenn külön asztalt gépekkel, csak a gyakornokoknak. Hát ülök ahova mondják.... ja igen, költöztem ám még egyszer, ez volt ma reggel a harmadik. Most viszont ültem egy helyben. Az emberek csak húztak el mellettem, én pedig ültem, mint egy darab szerencsétlen szar. Megmondom őszintén kicsit féltem még bárkihez is odmenni, hogy "segíthetek valamiben?" hiszen milyen oltári hülyeség ez a kérdés. Miért igényelné egy profi újságíró az én SEGÍTSÉGEMET? Máskor is megoldja egyedül. Szóval tovább ültem. A rovatvezetők értekezlete után kaptam végre feladatot. Nem akarok hülyeséget mondani, de ekkor már volt legalább 10 óra. Ekkor kaptam először feladatot. Mégpedig, hogy írjak 5 kis hírt. Órákon is írtam már ilyet, nem volt probléma, mégis a trotty öntötte el az agyamat, hogy mekkora nyomás nehezedik rám, holott semmilyen. Tök lényegtelen és nem múlik rajta semmi. De most nem a tanárom, hanem a szerkesztők nézik meg, véleményezik, javítgatják. Lassan, de biztosan icuri-picuri iránymutatással, szép lassú tempóban meg is írtam az 5 kis hírt. A rovatvezető megnézte, és nem is kellett javítani benne. Egy szót törölt ki, és ennyi. Nagyon büszke voltam magamra, hiába csak 10 mondatot kellett velősen megfogalmaznom. Ezután feltették nekem a nagy kérdést : "És meddig akarsz ma maradni?.....csak őszintén!" Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mi erre a jó válasz. Tudom, hogy a gyakornok valamennyire nyűg nekik, de kicsúszott a számon, hogy szívesen csinálok én bármit, de ha kell, haza is mehetek. Persze ezután úgy fordult a beszélgetés, hogy akkor holnap majd kicsit többet, aztán még többet kell majd csinálnom, amivel nincs probléma. Egyszerűen bődületesen kezelem ezt a helyzetet, de szerintem megértette, vagy ha nem is, max nem érdekelte. Így délben eljöttem. Holnap pedig egy új nap vár rám, immáron úgy, hogy nagyjából vágom, mi , milyen sorrendben és hogyan működik.

Az Első.

Az elkövetkező hónapokban kötelező szakmai gyakorlatomat teljesítem majd az egyik legnépszerűbb országos napilapnál. A blogot azért hoztam létre, hogy megoszthassam tapasztalataimat, élményeimet, és a szakdolgozatom írásánál sem feltétlenül lesz hátrány, hogy az apróbb dolgokat is lejegyeztem :))

A mai napon ezennel örömmel jelentem : megjelentem és pozitívan csalódtam a felelős szerkesztő hozzáállásában. Az ember nyilván mindig állít egyfajta képet maga elé mikor nekiindul egy ilyen volumenű dolognak, és én bevallom őszintén, picit tartottam ettől az egésztől. Egy karót nyelt, szigorú, követelődző emberre számítottam, de helyette egy laza, fiatalos, nyersen őszinte emberrel találtam szembe magamat. Megjegyzem ez abszolút nem probléma számomra. Hiszen gyakornokként belecsöppenni egy összeszokott, megszokott ritmussal rendelkező közösségbe egy nyámnyila főnökkel csak állnék, mint f.sz a lagziban és fogalmam sem lenne, mit is kell csinálnom, vagy amit csinálok egyáltalán jó-e.
Leültünk beszélgetni, megkérdezte, hogy melyik rovatot érzem leginkább a szívemhez közel. Igazából a sporton kívül bármivel elboldogulok, és igazából talán a sporttal sem lenne probléma, de önállóan nehezebben érvényesülnék azon a területen.... persze csak hebegtem-habogtam... bármennyire is nem volt különösebb tétje ennek az állásinterjúnak, mégsem tudtam lazábban venni, hiszen mégis csak a jövőmről van szó. Hosszas kérdezősködés után, ami a nyelvtudásomra és a helyesírásomra irányult legfőképpen, az Aktuális rovatnál lettem elhelyezve. Rövid hírek, tudósítások, utca embere stb.... A lényeg az, hogy talán mégis ez az, ami a legközelebb áll hozzám.
Egy biztos: meg kell tanulnom kezelni a nagyobb felelősséggel járó helyzeteket, mert ami itthonról megy, az lehet, hogy a nagy nyomás hatására befullad. 

Holnap reggel kezdés. A munkaidőről pontosan nem beszéltünk, de az egészhez rugalmasan állnak, persze abszolút nem szeretném magam kimenteni semmiféle munka alól.
Az biztos, hogy akárhogy alakul a jövőm, ez egy remek tapasztalat és referencia lesz!

A blog a Facebook-on is megtalálható : https://www.facebook.com/NapjaimGyakornokkent