Miután háromnegyed 7-kor nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, némi izgalommal telítettem indultam neki az első hivatalos gyakornoki munkanapomnak. Persze a villamos dugig volt, és rajta párás forróság, a levegő kint pedig a késő őszi időjárással vetekedett. Bár úgy voltam vele, hogy semmi nem veheti el a kedvemet, mert majd én szépen beleadok apait-anyait és megszeretnek és pont.
Aha...
Megérkeztem, persze kicsit hamarabb. Még mindig annak a híve vagyok, hogy elszívok plusz egy cigit egy presszó kávé mellett a maradék időben, minthogy az első, vagy bármelyik napomon elkéssek. Hát leültem bent, még volt 10 percem. Nézelődtem jobbra balra, mikor egy ismerős hang megszólított : "Nem jössz fel?" - a felelős szerkesztő volt az. Remek. Dehogyisnem, már rohanok is. A portán átvettük az aznapi újság adagot, majd leültetett a rovatvezetőm székbe, hogy olvasgassak. Hát azt tettem. Megnéztem a mai lapot, bár a gyomrom annyira össze volt szorulva, hogy nem is igazán érdekelt belőle semmi. De a látszat megvolt. Ééén olvastam. Hosszas tenyérizzadás és jobbra-balra pillantgatás után megérkezett a rovatvezető. Vajon melyik főnök szereti, ha a székébe ülnek? Persze, hogy senki, de mentségemre legyen, engem oda ültettek. Amúgy szerintem nem nagyon zavarta. Felálltam, majd udvariasan kérdeztem, hová is üljek. Rámutatott egy székre, és ennyi. Átültem oda.
Reggel egy értekezlettel nyitnak, amelyen megbeszélik, hogy ki, milyen témát dolgoz ki a nap folyamán. Mindenki felveti az ötleteit, majd a rovatvezetők kiválasztják, hogy mi, hova kerüljön. Ezután mindenki megy a saját dolgára. Persze ekkor mögéjük álltam és kíváncsian figyeltem minden lépést, a cuccaimat pedig azon a széken hagytam, amire másodszorra küldtek. Persze oda is jött valaki, megfogta a cuccomat, majd arrébb tette. Kínos volt, hülyén éreztem magam, de nincs mit tenni. Egyik szerkesztőségben sem tartanak fenn külön asztalt gépekkel, csak a gyakornokoknak. Hát ülök ahova mondják.... ja igen, költöztem ám még egyszer, ez volt ma reggel a harmadik. Most viszont ültem egy helyben. Az emberek csak húztak el mellettem, én pedig ültem, mint egy darab szerencsétlen szar. Megmondom őszintén kicsit féltem még bárkihez is odmenni, hogy "segíthetek valamiben?" hiszen milyen oltári hülyeség ez a kérdés. Miért igényelné egy profi újságíró az én SEGÍTSÉGEMET? Máskor is megoldja egyedül. Szóval tovább ültem. A rovatvezetők értekezlete után kaptam végre feladatot. Nem akarok hülyeséget mondani, de ekkor már volt legalább 10 óra. Ekkor kaptam először feladatot. Mégpedig, hogy írjak 5 kis hírt. Órákon is írtam már ilyet, nem volt probléma, mégis a trotty öntötte el az agyamat, hogy mekkora nyomás nehezedik rám, holott semmilyen. Tök lényegtelen és nem múlik rajta semmi. De most nem a tanárom, hanem a szerkesztők nézik meg, véleményezik, javítgatják. Lassan, de biztosan icuri-picuri iránymutatással, szép lassú tempóban meg is írtam az 5 kis hírt. A rovatvezető megnézte, és nem is kellett javítani benne. Egy szót törölt ki, és ennyi. Nagyon büszke voltam magamra, hiába csak 10 mondatot kellett velősen megfogalmaznom. Ezután feltették nekem a nagy kérdést : "És meddig akarsz ma maradni?.....csak őszintén!" Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mi erre a jó válasz. Tudom, hogy a gyakornok valamennyire nyűg nekik, de kicsúszott a számon, hogy szívesen csinálok én bármit, de ha kell, haza is mehetek. Persze ezután úgy fordult a beszélgetés, hogy akkor holnap majd kicsit többet, aztán még többet kell majd csinálnom, amivel nincs probléma. Egyszerűen bődületesen kezelem ezt a helyzetet, de szerintem megértette, vagy ha nem is, max nem érdekelte. Így délben eljöttem. Holnap pedig egy új nap vár rám, immáron úgy, hogy nagyjából vágom, mi , milyen sorrendben és hogyan működik.
Aha...
Megérkeztem, persze kicsit hamarabb. Még mindig annak a híve vagyok, hogy elszívok plusz egy cigit egy presszó kávé mellett a maradék időben, minthogy az első, vagy bármelyik napomon elkéssek. Hát leültem bent, még volt 10 percem. Nézelődtem jobbra balra, mikor egy ismerős hang megszólított : "Nem jössz fel?" - a felelős szerkesztő volt az. Remek. Dehogyisnem, már rohanok is. A portán átvettük az aznapi újság adagot, majd leültetett a rovatvezetőm székbe, hogy olvasgassak. Hát azt tettem. Megnéztem a mai lapot, bár a gyomrom annyira össze volt szorulva, hogy nem is igazán érdekelt belőle semmi. De a látszat megvolt. Ééén olvastam. Hosszas tenyérizzadás és jobbra-balra pillantgatás után megérkezett a rovatvezető. Vajon melyik főnök szereti, ha a székébe ülnek? Persze, hogy senki, de mentségemre legyen, engem oda ültettek. Amúgy szerintem nem nagyon zavarta. Felálltam, majd udvariasan kérdeztem, hová is üljek. Rámutatott egy székre, és ennyi. Átültem oda.
Reggel egy értekezlettel nyitnak, amelyen megbeszélik, hogy ki, milyen témát dolgoz ki a nap folyamán. Mindenki felveti az ötleteit, majd a rovatvezetők kiválasztják, hogy mi, hova kerüljön. Ezután mindenki megy a saját dolgára. Persze ekkor mögéjük álltam és kíváncsian figyeltem minden lépést, a cuccaimat pedig azon a széken hagytam, amire másodszorra küldtek. Persze oda is jött valaki, megfogta a cuccomat, majd arrébb tette. Kínos volt, hülyén éreztem magam, de nincs mit tenni. Egyik szerkesztőségben sem tartanak fenn külön asztalt gépekkel, csak a gyakornokoknak. Hát ülök ahova mondják.... ja igen, költöztem ám még egyszer, ez volt ma reggel a harmadik. Most viszont ültem egy helyben. Az emberek csak húztak el mellettem, én pedig ültem, mint egy darab szerencsétlen szar. Megmondom őszintén kicsit féltem még bárkihez is odmenni, hogy "segíthetek valamiben?" hiszen milyen oltári hülyeség ez a kérdés. Miért igényelné egy profi újságíró az én SEGÍTSÉGEMET? Máskor is megoldja egyedül. Szóval tovább ültem. A rovatvezetők értekezlete után kaptam végre feladatot. Nem akarok hülyeséget mondani, de ekkor már volt legalább 10 óra. Ekkor kaptam először feladatot. Mégpedig, hogy írjak 5 kis hírt. Órákon is írtam már ilyet, nem volt probléma, mégis a trotty öntötte el az agyamat, hogy mekkora nyomás nehezedik rám, holott semmilyen. Tök lényegtelen és nem múlik rajta semmi. De most nem a tanárom, hanem a szerkesztők nézik meg, véleményezik, javítgatják. Lassan, de biztosan icuri-picuri iránymutatással, szép lassú tempóban meg is írtam az 5 kis hírt. A rovatvezető megnézte, és nem is kellett javítani benne. Egy szót törölt ki, és ennyi. Nagyon büszke voltam magamra, hiába csak 10 mondatot kellett velősen megfogalmaznom. Ezután feltették nekem a nagy kérdést : "És meddig akarsz ma maradni?.....csak őszintén!" Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mi erre a jó válasz. Tudom, hogy a gyakornok valamennyire nyűg nekik, de kicsúszott a számon, hogy szívesen csinálok én bármit, de ha kell, haza is mehetek. Persze ezután úgy fordult a beszélgetés, hogy akkor holnap majd kicsit többet, aztán még többet kell majd csinálnom, amivel nincs probléma. Egyszerűen bődületesen kezelem ezt a helyzetet, de szerintem megértette, vagy ha nem is, max nem érdekelte. Így délben eljöttem. Holnap pedig egy új nap vár rám, immáron úgy, hogy nagyjából vágom, mi , milyen sorrendben és hogyan működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése