Külsősként

Amióta elkezdődött az iskola ismét, nekem is kevesebb időm jut mindenre. Nehéz teljes erőbedobással az álmaimra koncentrálni, ha közben olyan kötelességeket kell teljesítenem, ami elengedhetetlen az álmomhoz. Hm. A lényeg az, hogy arról sosem feledkezem el, hogy havonta 2-3 cikkem megjelenjen. Megélni így nem lehet, ez tény. Viszont referenciát gyűjtök és legalább ennyiszer a szerkesztők és a góré szeme elé kerülök, ha csak névlegesen is.

Nem egyszerű ám. Azt gondolná az ember, hogy az életmód rovatba olyan könnyű összezagyválni ezt-azt. Amikor hullán hazaérek és nekiülök, semmi használhatót nem tudok kihúzni a kobakomból. Olyat meg pláne nehéz, ami még nem volt, se általam, se más által. Szóval attól, hogy életmód, attól még ugyanolyan eredeti.
Néha viszont megszáll az ihlet, és egy héten háromszor is belelendültem... a legjobb témákat mindig az élet adja. A tapasztalatok, az ingerek, melyek körülvesznek.

A menete nagyon egyszerű a külsőzésnek. Én itthon a gépemen nekifekszem a témának, ha olyan, akkor szakértőt keresek meg. Ha pszichológus kell, akkor Dr.Fehér Gabriellához fordulok, annyiban már ismerjük egymást, hogy többször kértem tőle segítséget cikkhez. Ez a leggyakoribb. Egyéb esetben nem feltétlenül kell megkérdezni valamit, viszont, ami nem "szakterületem", amihez nem értek, azt hiába próbálnám a netről összekutatni. Ha nincs egy szakértő, aki a feltételezésemet megerősíti, semmit nem ér a cikk. A képeket, ha valakinek a valamilyéről írok, akkor természetesen nekem kell összeszedni, kínosan ügyelve a jogdíjakra... arra, hogy ezek ne legyenek. Ha fel akarom dobni a cikket, akkor pedig a témával kapcsolatban megkérdezek egy ismert embert. Na ez az, amit itthonról nehéz. A szerkesztőségben ugyanis a celeb rovatosoknak mindenki száma meg van, és csak csörögni kell. Ám nem nagyon vennének komolyan, ha Facebook-os üzenetben közölném velük, hogy ennek, és ennek a lapnak az újságírója vagyok.
Miután ezekkel megvagyok, meg a 4000 karakterrel, már küldöm is a szerkesztő e-mailjére. Ezután pedig nem nagyon kapok választ, hogy mikor jelenik meg, és mivel gyűjtöm a cikkeket, így amikor beküldök valamit, minden nap belenézek az aznapi újságba, hátha benne van. :D

Szóval így megy ez.

Brand new world

Szóval az újságírás rögös útjára tévedtem, mint kezdő külsős. Ez annyit tesz, hogy cikkenként most már pénzt is kapok. Ami gyönyörűen hangzik és ha mindezt megfelelő tájékozottságnak, íráskészségnek és kitartásnak kell öveznie. Nem lehet ugyanis félvállról venni a dolgokat, meg kell tanulni, hogy minden egyes leírt szóért én felelek. Sok újságírót perelnek rágalmazásért és ez még az enyhébb dolog. Én pedig - főleg kezdőként - semmiképp nem szeretnék ebbe a szituációba kerülni.

A napjaim így a nyáron zsúfoltan telnek. Felkelek egy órával az indulás előtt, témát keresek aznapra, majd beslattyogok a szerkesztőségbe. Nem kezelnek kifejezetten zöldfülűként, és lassan, de biztosan, úgy a magam tempójában összehaverkodom mindenkivel. Büszke vagyok magamra, ugyanis sok cikkem megjelent az utóbbi 2 hónapban, viszont augusztusban már nem tudok 100%-osan erre koncentrálni. Nehéz ez. És még nehezebb a tény, hogy ezt hogyan kell közölnöm azok felé, akik esélyt, lehetőséget adnak nekem, és a szemükben talán úgy tűnhet, nem taposok az álmaimért eléggé. Pedig igen. De nagyon nehéz helyzetben vagyok.
Az OTTHON nekem nagyon messze vagy, majdnem 200 km. Édesanyámat pedig nem láttam hónapok óta. Így telt a tavaly nyár is, és nem szeretném, ha így menne továbbra is. Nem tudok, de nem is akarok elszakadni ennyi időre tőle csupán azért, mert úgy érzem, nem érthetnek meg engem bent, és talán léhűtőnek tartanának, mert haza szeretnék utazni. A családommal és a második családommal szeretnék tölteni időt, amíg el nem kezdődik az iskola ismét.
A második családom a párom családja. Nekem elég csonka a família és hatalmas áldás nekem, hogy kaptam egy új esélyt arra, hogy olyan emberek közt legyek, akik bár vér szerint nem kötődnek hozzám, de többet foglalkoznak velem, mint a sajátom egy része. Sajnos.

Na mindegy elég az érzelgősségből.
Meg kell találnom a diplomatikus módját ennek a tervemnek. Szépen elmondom nekik. Ha megértik akkor öröm lesz, ha nem, akkor pedig magukra vessenek.

Igazából akár mondhatnák azt is, hogy más sem tölt sok időt otthon, viszont nekik járt az 1-2 hét szabadság a nyáron. Ami nekem ugye hivatalosan így nem elnézett. Pedig külsősként végülis mindegy, mert annyi pénzt kapok, amennyit dolgozom.
De félreértés ne essék! Nem a lap ellen beszélek, csak a saját eszmefuttatásom megy végbe.

Érzem magamon amúgy, hogy elég pofátlan újságíró leszek (ha az leszek végül). A héten jelent meg egy cikkem, amivel kapcsolatban az azt megelőző telefonos interjú alatt az alany elmondta nekem, nem nagyon szeretné egyelőre közzé tenni ezt a dolgot. Én lesarkítottam annyira, hogy ne tudjon senki belekötni, majd leadtam és másnap megjelent. Ez van. Lehet így kell ezt csinálni.
Szóval jövőhéten még 4 nap meló vár rám, aztán még van 3 nap. Utána pedig augusztusban talán 2 hetet szeretnék aktívan bent lenni. Utána pedig megbeszélés szintjén beküldéses alapon, vagy néha bejárok. Ez még a jövő zenéje, de senki nem mondhatja, hogy nem éltem az ezüst tálcán elém tárt lehetőséggel. Már érzem.

Sok lemaradás pótlása, kiegészítés

Tudom, hogy megszegtem a szavamat, és két hétig ment mindössze az írogatás, de mentségemre legyen, hogy 2 helyen dolgoztam, hulla voltam minden nap, mire hazaértem Nehéz volt megszokni, de igazából a első 2 hét után a második kettőn már semmi új dolog nem történt, amit napról-napra kellett volna leírnom. Ami fontos volt, azt most meg is osztom veltek.

Azt hiszem az utolsó előtti hetemet gyötörtem a lapnál számos megjelent cikk és egy 2-3 után. Kicsit hiányoltam a szabadságomat, elmondhatatlanul nehéz beleszokni a felnőttek világában abba, hogy nem az egész nyár az enyém. Nagyon durva. Főleg amennyit én nyaralgattam, meg lustálkodtam 21 év alatt. Szóval igen. De minden alkalommal, amikor ez járt a fejemben arra gondoltam, hogy "valamit-valamiért". Ahhoz, hogy egyszer 2 hétre elszabaduljak, majd akár fizetés nélküli szabira is, mert annyi pénzem van, ahhoz most pár évig gürizni kell. Hamar túltettem magam ezen amúgy.

Aztán egy nap a szerkesztőm elhívott kávézni. Sokat beszélgettünk, majd elhintett egy információt, ami lehet h az életemet változtatja meg. De a melegszendvics-darabka abban a pillanatban ki akart esni a számból. A felelős szerkesztő és a rovatvezető is szeretné, ha maradnék, ugyanis sokan vannak szabin a nyáron és kell nekik is a segítség nekem meg jó karrierépítés, és nem mellesleg nem lenne rossz, ha ez a kapcsolat olyan lenne, hogy ha a sulival végeztem akár repülhetek is vissza dolgozni. (álomálom)
Természetesen egy percig sem gondolkodtam ezen, de kértem egy hét szabadságot, hogy nekem is lehessem nyaram.
Egy hetet eltöltöttem édes semmittevéssel, majd visszamentem a szerkesztőségbe, ahol egész más morál fogadott egyesek részről. Éreztem, hogy egy új fejezet kezdődik.

Volt, aki egészen máshogy viselkedik velem, a kollegák pozitív értelemben, mármint az újságírók. A szerkesztők között van aki máshogy viselkedik velem, és sajnos elfelejti, hogy ő is volt kezdő. Ami nem baj, meglepően jól tűröm az itt kapott kritikát és leb.szást.

Fizetést cikkenként kapok, mint egy külsős, de be kell járnom. Nem is baj. Meglátjuk :)

Második hét.

Az első héten minden nap írtam. Puszi a buksimra, de sajna ez a hét egy picit sűrűbb és fárasztóbb vol, így úgy gondoltam, hogy akkor a végén dobok egy összefoglalót. Már ha érdekel valakit.

A szerencsém a rovattal az, hogy mindenki barátságos, és senki nem néz le, mert gyakornok vagyok, és ugyanúgy adnak munkát, szinte nem is gondolva arra, hogy elronthatok valamit. Ez amúgy nagyon hasznos, hiszen ekkora nyomás mellett vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól lehet csak dolgozni.

Az első jó dolog az volt ebben az 5 napban, amikor egy viszonylag eseménymentes nap közepén az egyik szerkesztő megkért, hogy nézzek körül, milyen témát tudnék feldobni. Találtam egy kis aranyos, igazából semmitmondó, hely kitöltő anyagot. De bekerült az újságba. Mindezt a negyedik napomon. Nagyon büszke voltam magamra, és senki nem szúrt le... vagy legalábbis nekem nem mondták. Le is szúrhattak volna igazából, mert most tényleg minden kritikát szívesen fogadok, de nem történt így. Hurrá.

A következő egy kisebb feladat volt, ám, de újdonság. Kérdezősködni, embereket megszólítani. Itt tényleg csak csendes megfigyelőként voltam jelen, de elsőnek tökéletes volt, majd ilyenből jött még egy. Ebben több szerepet kaptam. Iskolába mentünk, és tudtam, hogy a gyerekek kikérdezése az én feladatom lesz. Leültem, a kicsik körbeültek, és tolták nekem a rizsát. Nem kellett kérdezni, max egy kicsit rávezetni őket, hogy ne térjenek el a témától. Cserfesek, szerepelni akarnak, nagyon örültek. A cikk alján itt már ott volt a nevem, amire szintén nagyon büszke voltam, hiába csak a gyerekek megkérdezése, majd a sok katyvasz értelmes mondatokba öntése volt a feladatom.

Szintén egy uncsi nap volt, amikor a szerkesztő odajött hozzám, hogy akkor az utazási rovatba írjak valamit. Megadta a témát, én pedig elkezdtem írni. Megmondom őszintén fogalmam sem volt, mit csinálhatok rosszul, ha ez ennyire egyszerűnek tűnik. Minden nagyképűség nélkül állítom, hogy megijedtem, milyen könnyen ugrik be az egyik mondat a másik után. Persze miután leadtam, ilyen-olyan dolgokon változtattak, de csak kisebb törlések és hozzátoldások. Az írás szintén csak az én érdemem volt. 

A fentebb említett szerkesztő, aki mellesleg az egyetlen és biztos támpontom a szerkesztőségben, mindenben próbál biztatni és támogatni, és sokat jelent nekem, hogy gyakornokként nem vesz mindent evidensnek tőlem, nem haragszik ha kérdezek (vagy jól titkolja) és mégis megbíz munkával, és nem is sokat javít rajta. Nagy kincs!

Volt ám egy komolyabb munka is. Szóval ő, a szerkesztő, biztatgatott, hogy találjak ki a reggeli témafeldobáshoz én is valamit. Sokat gondolkodtam és lehet, hogy ez volt a baj. Az orrom előtt volt egy téma, ami a közösségi hálót egy nap alatt teljesen bejárta. Gondoltam, -és mint utólag kiderült, jól gondoltam, hogy ha ebben a világban úgy sincsenek annyira otthon, hát akkor innen szemezgetek. A témámat elfogadták, és bekerült a lapba. Természetesen nem egyedül dolgoztam rajta, a guta is megütött volna, de kaptam segítséget magam mellé, és a nevem egy újabb cikk alá kerülhetett. Ami, még egyszer, csodálatos érzés. 

A legnehezebb dolgom a héten viszont ma volt. A III.Budavári Sörfeszten voltam kint, egyedül,egy fotóssal. Nem készültem kérdésekkel, valahogy, őszintén, át sem gondoltam a dolgokat. De nem ám azért, mert "hű de nagyképű vagyok"... hanem , mert hiányzik a rutin. Szokták mondani, hogy akinek nincs esze, legyen notesze. Miután mindent megcsináltunk, amit kellett, megírtam ott, és telefonon diktáltam be a cikket. Ebben a pillanatban is görcsben van a gyomrom emiatt. Félek, hiszen a saját szememmel sem láttam, amit alkottam. Remélhetem csak, hogy nem okoztam csalódást, és minden rendben lesz.

Szóval a tanulság, ami a szerkesztőm is mondott nekem a héten, hogy ahhoz, hogy előreléphessen, fejlődhessen az ember fia-lánya, olyan dolgokat kell megtenni, ami nehezünkre esik, talán kínos, és úgy érezzük, nem fog menni. Eddig szerencsém volt, és remélem a gyakorlat végéig ez nem lesz másképp. 

Ennyi idő után is csak úgy súgva merem megjegyezni, hogy lehet, szívesen dolgoznék ebben a szakmában. Annak ellenére, hogy sokan mondják, gondoljam át jól. Úgy érzem most már ideje valamit letenni az asztalra. Ha nem is készen, de legalább vázlatszerűen.

A péntekek

Baromira sajnálom, de a péntekek kiesnek, ugyanis más meló is van. Amelyik fizet... Így fel kellett áldoznom egy napot a szakmai gyakorlatból, hogy hétvégén dolgozhassak. Így a péntekek kiesnek, csak szóltam :)

Második nap - Sajtótájékoztató

Ismét a tegnapi időpontban keltem, ami mint kiderült, óriási hiba volt, ugyanis ma normál lapzárta volt, ami annyit jelent, hogy 9-re kell menni. Persze én bent voltam 8-ra, és egy órán keresztül újságokat olvasgattam. Hm. Mindegy, kb. ugyanolyan fáradt lettem volna, ha egy órával később is kelek.
Megtörtént a szokásos reggeli értekezlet, majd kiderült, hogy ma egy sajtótájékoztató van napirenden, amire elkisértem a csajszit, ezzel is tanultam, meg persze kicsit megismertem a leányzót is.
A sajtótájékoztatót Kollár Lajos tartotta, de erről tök mindegy, nem írok semmit, az egész sajtó ettől zeng. Az összes internetes oldal és holnap a napilapok is.
Kicsit vegyes érzelmekkel indultam neki, de kellemesen csalódtam, ha lehet ilyet mondani egy ilyen megrázó élmény után, ugyanis Erőss Zsolt édesanyja az összeomlás szélén volt. Nem jegyzeteltem, úgy gondoltam a fejemben tudom tartani az információkat, aztán picit lestem a gyorsan megjelent cikkekből az internetről.

Miután visszaértünk a szerkesztőségbe azt a feladatot kaptam, hogy én is dolgozzam fel az eseményeket, hogy megnézhessen, hogy s mint megy ez nekem. Ott voltam életem első olyan feladatával, ami azért nehezebb volt, mint 5 kis hírt összedobni, úgy, hogy a felelős szerkesztő nézi majd át, és mond véleményt.

Megírtam, úgy ahogy nagyjából gondoltam, ugyanis a rutin dolgok, hogy mit is kell ebből pontosan kiemelni, még nem mennek, így nem voltam kétségbeesve, hogy esetleg nem sikerül, hiszen ahhoz nagyon csodaembernek kell lenni, hogy elsőre sikerüljön tökéletesre. A szerkesztő átnézte, megdicsérte a fogalmazást, a nyelvtant, helyesírást majd persze elég sok mindent kijavított, de teljesen tanító jelleggel, abszolút nem éreztem rajta semmiféle fellengzőséget, vagy megalázási kényszert. És nem is vettem annak! Elküldött, hogy a megbeszéltek alapján írjam újra, amivel úgy negyed óra alatt végeztem is. Újra átnézte, és annyira büszke voltam magamra, amikor pár szóismétlés és szinonima keresésén kívül nem kötött bele semmibe, és azt mondta, ez olyan anyag, amit már simán lehetne a szerkesztőnek küldeni. A rosszakaróim persze rátapintottak a legnagyobb baromságra. Ahogyan ezt büszkén meséltem rákérdeztek, hogy frfi vagy nő a szerkesztő. Mikor mondtam, hogy férfi, akkor helyeslően bólogattak és szinte a saját vállukat ütögették, hogy ők gondolták, hogy ez van a háttérben. Ekkora baromságot régen hallottam. Egy sikeres embernek, akinek sok beosztottja van, hatalmas szava és hatalma, úgy, hogy én gyakornok vagyok.. szerintem egy percig se gondolkodott volna azon, hogy lefikázza az írásomat, ha az tényleg rossz. Büszke vagyok és kész!

Első "munka"napom.

Miután háromnegyed 7-kor nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, némi izgalommal telítettem indultam neki az első hivatalos gyakornoki munkanapomnak. Persze a villamos dugig volt, és rajta párás forróság, a levegő kint pedig a késő őszi időjárással vetekedett. Bár úgy voltam vele, hogy semmi nem veheti el a kedvemet, mert majd én szépen beleadok apait-anyait és megszeretnek és pont.
Aha...
Megérkeztem, persze kicsit hamarabb. Még mindig annak a híve vagyok, hogy elszívok plusz egy cigit egy presszó kávé mellett a maradék időben, minthogy az első, vagy bármelyik napomon elkéssek. Hát leültem bent, még volt 10 percem. Nézelődtem jobbra balra, mikor egy ismerős hang megszólított : "Nem jössz fel?" - a felelős szerkesztő volt az. Remek. Dehogyisnem, már rohanok is. A portán átvettük az aznapi újság adagot, majd leültetett a rovatvezetőm székbe, hogy olvasgassak. Hát azt tettem. Megnéztem a mai lapot, bár a gyomrom annyira össze volt szorulva, hogy nem is igazán érdekelt belőle semmi. De a látszat megvolt. Ééén olvastam. Hosszas tenyérizzadás és jobbra-balra pillantgatás után megérkezett a rovatvezető. Vajon melyik főnök szereti, ha a székébe ülnek? Persze, hogy senki, de mentségemre legyen, engem oda ültettek. Amúgy szerintem nem nagyon zavarta. Felálltam, majd udvariasan kérdeztem, hová is üljek. Rámutatott egy székre, és ennyi. Átültem oda.
Reggel egy értekezlettel nyitnak, amelyen megbeszélik, hogy ki, milyen témát dolgoz ki a nap folyamán. Mindenki felveti az ötleteit, majd a rovatvezetők kiválasztják, hogy mi, hova kerüljön. Ezután mindenki megy a saját dolgára. Persze ekkor mögéjük álltam és kíváncsian figyeltem minden lépést, a cuccaimat pedig azon a széken hagytam, amire másodszorra küldtek. Persze oda is jött valaki, megfogta a cuccomat, majd arrébb tette. Kínos volt, hülyén éreztem magam, de nincs mit tenni. Egyik szerkesztőségben sem tartanak fenn külön asztalt gépekkel, csak a gyakornokoknak. Hát ülök ahova mondják.... ja igen, költöztem ám még egyszer, ez volt ma reggel a harmadik. Most viszont ültem egy helyben. Az emberek csak húztak el mellettem, én pedig ültem, mint egy darab szerencsétlen szar. Megmondom őszintén kicsit féltem még bárkihez is odmenni, hogy "segíthetek valamiben?" hiszen milyen oltári hülyeség ez a kérdés. Miért igényelné egy profi újságíró az én SEGÍTSÉGEMET? Máskor is megoldja egyedül. Szóval tovább ültem. A rovatvezetők értekezlete után kaptam végre feladatot. Nem akarok hülyeséget mondani, de ekkor már volt legalább 10 óra. Ekkor kaptam először feladatot. Mégpedig, hogy írjak 5 kis hírt. Órákon is írtam már ilyet, nem volt probléma, mégis a trotty öntötte el az agyamat, hogy mekkora nyomás nehezedik rám, holott semmilyen. Tök lényegtelen és nem múlik rajta semmi. De most nem a tanárom, hanem a szerkesztők nézik meg, véleményezik, javítgatják. Lassan, de biztosan icuri-picuri iránymutatással, szép lassú tempóban meg is írtam az 5 kis hírt. A rovatvezető megnézte, és nem is kellett javítani benne. Egy szót törölt ki, és ennyi. Nagyon büszke voltam magamra, hiába csak 10 mondatot kellett velősen megfogalmaznom. Ezután feltették nekem a nagy kérdést : "És meddig akarsz ma maradni?.....csak őszintén!" Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mi erre a jó válasz. Tudom, hogy a gyakornok valamennyire nyűg nekik, de kicsúszott a számon, hogy szívesen csinálok én bármit, de ha kell, haza is mehetek. Persze ezután úgy fordult a beszélgetés, hogy akkor holnap majd kicsit többet, aztán még többet kell majd csinálnom, amivel nincs probléma. Egyszerűen bődületesen kezelem ezt a helyzetet, de szerintem megértette, vagy ha nem is, max nem érdekelte. Így délben eljöttem. Holnap pedig egy új nap vár rám, immáron úgy, hogy nagyjából vágom, mi , milyen sorrendben és hogyan működik.