Az első héten minden nap írtam. Puszi a buksimra, de sajna ez a hét egy picit sűrűbb és fárasztóbb vol, így úgy gondoltam, hogy akkor a végén dobok egy összefoglalót. Már ha érdekel valakit.
A szerencsém a rovattal az, hogy mindenki barátságos, és senki nem néz le, mert gyakornok vagyok, és ugyanúgy adnak munkát, szinte nem is gondolva arra, hogy elronthatok valamit. Ez amúgy nagyon hasznos, hiszen ekkora nyomás mellett vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól lehet csak dolgozni.
Az első jó dolog az volt ebben az 5 napban, amikor egy viszonylag eseménymentes nap közepén az egyik szerkesztő megkért, hogy nézzek körül, milyen témát tudnék feldobni. Találtam egy kis aranyos, igazából semmitmondó, hely kitöltő anyagot. De bekerült az újságba. Mindezt a negyedik napomon. Nagyon büszke voltam magamra, és senki nem szúrt le... vagy legalábbis nekem nem mondták. Le is szúrhattak volna igazából, mert most tényleg minden kritikát szívesen fogadok, de nem történt így. Hurrá.
A következő egy kisebb feladat volt, ám, de újdonság. Kérdezősködni, embereket megszólítani. Itt tényleg csak csendes megfigyelőként voltam jelen, de elsőnek tökéletes volt, majd ilyenből jött még egy. Ebben több szerepet kaptam. Iskolába mentünk, és tudtam, hogy a gyerekek kikérdezése az én feladatom lesz. Leültem, a kicsik körbeültek, és tolták nekem a rizsát. Nem kellett kérdezni, max egy kicsit rávezetni őket, hogy ne térjenek el a témától. Cserfesek, szerepelni akarnak, nagyon örültek. A cikk alján itt már ott volt a nevem, amire szintén nagyon büszke voltam, hiába csak a gyerekek megkérdezése, majd a sok katyvasz értelmes mondatokba öntése volt a feladatom.
Szintén egy uncsi nap volt, amikor a szerkesztő odajött hozzám, hogy akkor az utazási rovatba írjak valamit. Megadta a témát, én pedig elkezdtem írni. Megmondom őszintén fogalmam sem volt, mit csinálhatok rosszul, ha ez ennyire egyszerűnek tűnik. Minden nagyképűség nélkül állítom, hogy megijedtem, milyen könnyen ugrik be az egyik mondat a másik után. Persze miután leadtam, ilyen-olyan dolgokon változtattak, de csak kisebb törlések és hozzátoldások. Az írás szintén csak az én érdemem volt.
A fentebb említett szerkesztő, aki mellesleg az egyetlen és biztos támpontom a szerkesztőségben, mindenben próbál biztatni és támogatni, és sokat jelent nekem, hogy gyakornokként nem vesz mindent evidensnek tőlem, nem haragszik ha kérdezek (vagy jól titkolja) és mégis megbíz munkával, és nem is sokat javít rajta. Nagy kincs!
Volt ám egy komolyabb munka is. Szóval ő, a szerkesztő, biztatgatott, hogy találjak ki a reggeli témafeldobáshoz én is valamit. Sokat gondolkodtam és lehet, hogy ez volt a baj. Az orrom előtt volt egy téma, ami a közösségi hálót egy nap alatt teljesen bejárta. Gondoltam, -és mint utólag kiderült, jól gondoltam, hogy ha ebben a világban úgy sincsenek annyira otthon, hát akkor innen szemezgetek. A témámat elfogadták, és bekerült a lapba. Természetesen nem egyedül dolgoztam rajta, a guta is megütött volna, de kaptam segítséget magam mellé, és a nevem egy újabb cikk alá kerülhetett. Ami, még egyszer, csodálatos érzés.
A legnehezebb dolgom a héten viszont ma volt. A III.Budavári Sörfeszten voltam kint, egyedül,egy fotóssal. Nem készültem kérdésekkel, valahogy, őszintén, át sem gondoltam a dolgokat. De nem ám azért, mert "hű de nagyképű vagyok"... hanem , mert hiányzik a rutin. Szokták mondani, hogy akinek nincs esze, legyen notesze. Miután mindent megcsináltunk, amit kellett, megírtam ott, és telefonon diktáltam be a cikket. Ebben a pillanatban is görcsben van a gyomrom emiatt. Félek, hiszen a saját szememmel sem láttam, amit alkottam. Remélhetem csak, hogy nem okoztam csalódást, és minden rendben lesz.
Szóval a tanulság, ami a szerkesztőm is mondott nekem a héten, hogy ahhoz, hogy előreléphessen, fejlődhessen az ember fia-lánya, olyan dolgokat kell megtenni, ami nehezünkre esik, talán kínos, és úgy érezzük, nem fog menni. Eddig szerencsém volt, és remélem a gyakorlat végéig ez nem lesz másképp.
Ennyi idő után is csak úgy súgva merem megjegyezni, hogy lehet, szívesen dolgoznék ebben a szakmában. Annak ellenére, hogy sokan mondják, gondoljam át jól. Úgy érzem most már ideje valamit letenni az asztalra. Ha nem is készen, de legalább vázlatszerűen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése